Sajnálom!!

Sziasztok! 
Tudom, hogy régóta ígérem az új részt, amit el is kezdtem, de egyenlőre nem tudom befejezni. 
Tartozom nektek egy hosszú és természetesen JÓ résszel. Igyekszem! Köszönöm a megértéseteket! ☺

2. rész - Új lakók?

Mivel még nyár van, programok, ezért sajnos ez a rész is rövid lett és nem is a legjobb. :( Az ünnep után megbirkózom a 3. résszel. Hosszú lesz! Esemény dús! Na meg szép fogalmazás. :D Jó olvasást!

Vacilláltam, nem tudtam mi lenne a helyes, engedjem be azt a srácot, akivel eddig, éppen, hogy csak pár szót váltottam az egy hónap alatt...

*Két nappal több, mint egy hónapja, hogy a mi kis családkánk, ide költözött*

- Szi..szia! - biccentettem felé, miközben halkan, sziszegve köszöntem.
A srác egyik lábáról a másikra dülöngélt és közben át-át leskelődött a bal vállam felett.
Egyértelműnek tűnt, hogy arra vár, hogy behívjam. Elég kellemetlennek volt a helyzet, éppen szólni akartam neki, hogy jöjjön be,  közben beletúrtam a hajamba, de ő megelőzött és  felkiáltott.
- Mik azok  a szilánkok? - mutatott a konyhában heverő pohár darabkákra.
 Elmagyaráztam neki, majd betessékeltem az ajtón. Kérdezni akartam miért is jött valójában, amikor Mia megjelent a medencéhez vezető ajtó mögött. Arcára nem ült ki a meglepettség, csak odasétált és megölelte a srácot.
Értetlenül álltam, fogalmam sem volt mi folyik itt. Kínomban csak forgolódtam a hajamat igazgattam és a fejemet vakartam. Amikor már tényleg nem bírtam tovább, sajnos kiszaladt a számon.
- Ti mi a francot csináltok?
Értetlenül meredtek rám, mintha mindent tudnom kéne, vagy talán csak én gondoltam másra?!
-Barátok vagyunk, mindig is azok voltunk..- mondta Jason értetlenül.
Persze, barátok, de soha nem voltak ennyire jóban, ráadásul ennyi erővel engem is köszönthetett volna így, a legjobb barátjának a húga vagyok. Na mindegy.
- Miért is jöttél tulajdonképpen? - tértem rá a lényegre.
- Ó igen. - kiáltott fel és a zsebében kezdett el turkálni. - Brett itthon van? - mutatta fel a HÁROM (!!) kosárlabdameccs jegyet.
-Elmentek, de gondolhatnád, hogy nincs itthon, ha itt lenne ő nyitott volna ajtót, nem én! - mondtam gúnyosan. - A másik pedig, hogy szemben laktok velünk! - motyogtam és ledobtam magamat a kanapéra.
- Talán jobb ha megyünk...- jelentette ki Mia.
- Igen. Szerintem is. - kiáltottam utánuk.
Dühös voltam, mert tudtam, hogy Mia nem avat be valamibe, hogy eltitkol előlem valamit.
Ajtócsapódást hallottam és egy halk köszönést, afféle "szia, majd jövök.." motyogást.
Egy darabig a tévére meredve ültem, majd elhatároztam, hogy kimegyek sétálni.
Egy csodás vasárnap este, csak én és a város. REMEK!
Nyár vége volt, augusztus 26.-a, ilyenkor az esték már hűvösek voltak, így lekaptam a bőr jackiemet az akasztóról és elindultam a hosszú utcán. Sötét volt, amint már említettem, egy csendes(ebb) utcában laktunk, nagyon hangulatos volt a lámpák halvány villogása. De komolyan! Sötét alakokat láttam, az utca egyik szélén, pontosabban, három sötét alakot. Az itt lakók közül mindenkit ismerek, és mindenki ismer engem, de ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, nem tűntek túl szimpatikusnak. Két barna hajú (igen helyes) és egy szőke fiú ácsorgott, egy kisebb kört alkotva, kezükben, egy-egy zöld üveggel, lábukkal pedig, különböző színes mintákkal dízselgő, gördeszkát támasztottak. Gondolkoztam, visszaforduljak-e, de már késő volt!
- Ejha. - füttyentett az egyik srác amikor magabiztosan elmentem előttük. Ettől ökölbe szorult a kezem!
Megálltam, majd dühösen visszafordultam feléjük. Erre nem számítottak.
- Tetszik valami srácok? - kérdeztem nevetve, széttártam a karom, aztán kikaptam a bal oldalamon álló, barna hajú fiú kezéből, a még bontatlan italt és belekortyoltam, természetesen  ezután visszanyújtottam neki.
Engem mindig is jó modorra neveltek! Hangos kacagásban törtek ki mindannyian, és elismerően bólogattak
A kuszán álló, barna hajú srác visszanyújtotta felém az üveget, mondván, hogy "megérdemlem". Talán túl hamar ítélkeztem felettük, egész jó fejeknek tűnnek, de semmiképp nem akartam idegen társasággal lenni, úgyhogy elindultam visszafele. Köszönés és bármiféle habozás nélkül. Éreztem, ahogy a tekintetük engem követ, vagy csak üldözési mánia? Á' nem hiszem.
Talán nem kellet volna, beleinnom abba az üvegbe, ki tudja mi volt  benne, de bizonyítani akartam. Még ha nem is ismerem őket..Igen, talán ezúttal túl 'laza' voltam. Ahelyett, hogy tovább sétáltam volna.
De nem! Nekem meg kellett mutatnom, hogy milyen 'menő' vagyok. Atya ég!
A gondolatmenetemet egy lágy, de mindig  hangosabb gördülés (??) zavarta meg. Nem néztem hátra, csak mentem a célom felé. Ami ezúttal az volt, hogy végre hazaérjek. Azt a bizonyos zajt egyre és egyre hangosabban hallottam, ahogy közeledett felém. Egy mély határozott hangot hallottam, ami egyfolytában  azt ismételgeti. "Várj már."
Megtorpantam és abban a pillanatban egy deszka gurult el mellettem, rajta a barna, zselézett hajú, kötött sapkás sráccal. Megállt mellettem majd barna szemeivel kezdte fürkészni a tekintetemet. Nem értettem miért

jött utánam, ha meg sem szólal, ezért gondoltam kezdeményezek. Közöltem vele a tényt, miszerint még soha nem láttam itt őket, és szeretnék többet tudni róluk. Elmondta, hogy pár napja költöztek ide, de két utcával feljebb laknak. Szomszédok, és egyben legjobb barátok. Pont mint én és Mia..! .és Jason?! Nem..az lehetetlen.
- Na és te merre laksz? - szakította meg a csendet, de mire választ adtam volna már a házunk elé értünk, úgyhogy, a válaszom csak egy biccentés
volt, amit egyből megértett. Elköszönt, azzal az indokkal, hogy várnak rá a 'spanok' és még látjuk egymást. Bementem a házba, majd feltipegtem a lépcsőn egyenesen a szobám felé vettem az irányt, és a rózsaszín birodalomba betoppanva, rávetettem magamat a laptopomra. Beültem a sarokban lévő babzsák fotelembe, az ölembe vettem az almával jelölt gépet, majd bekapcsoltam a tévémet. Nem igazán foglalkoztam vele, mi megy éppen benne, mert az internet világa egy pillanat alatt elvarázsolt. Felmentem az összes, létező közösségi oldalra, csekkoltam az ismerősnek jelöléseket, követéseket, tetszikeléseket és a többit. Ahogy elnéztem az egész osztályom online volt. A gimiben most ez a 4. évem, még 17 éves vagyok. A gimnázium, ahova járok, 5 évfolyamos, először ellenkeztem, nem akartam oda menni, de a 0.év tényleg a hasznomra vált. De visszatérve az eredeti témához, nem vagyok oda az osztályomért, csak néhány ember van akivel jól kijövök, szívesebben válogatom a barátaimat felsőbb évfolyamokból. De ha már itt tartunk, nem igazán  vagyok valami barátkozós típus. Tízennégy éves korom óta  senkiben nem tudok megbízni! Volt egy barátnőm és nagyon szerettem, mindenkinél jobban! Miatta hagytam cserben az összes többi barátomat, és ő a mai napig nem tudja, mennyi fájdalom ért miatta. Megint eltértem az eredeti témától! A csodába!!