Sziasztok!
Tudom, hogy régóta ígérem az új részt, amit el is kezdtem, de egyenlőre nem tudom befejezni.
Tartozom nektek egy hosszú és természetesen JÓ résszel. Igyekszem! Köszönöm a megértéseteket! ☺
2013. augusztus 31., szombat
2013. augusztus 18., vasárnap
2. rész - Új lakók?
Mivel még nyár van, programok, ezért sajnos ez a rész is rövid lett és nem is a legjobb. :( Az ünnep után megbirkózom a 3. résszel. Hosszú lesz! Esemény dús! Na meg szép fogalmazás. :D Jó olvasást!
Vacilláltam, nem tudtam mi lenne a helyes, engedjem be azt a srácot, akivel eddig, éppen, hogy csak pár szót váltottam az egy hónap alatt...
*Két nappal több, mint egy hónapja, hogy a mi kis családkánk, ide költözött*
- Szi..szia! - biccentettem felé, miközben halkan, sziszegve köszöntem.
A srác egyik lábáról a másikra dülöngélt és közben át-át leskelődött a bal vállam felett.
Egyértelműnek tűnt, hogy arra vár, hogy behívjam. Elég kellemetlennek volt a helyzet, éppen szólni akartam neki, hogy jöjjön be, közben beletúrtam a hajamba, de ő megelőzött és felkiáltott.
- Mik azok a szilánkok? - mutatott a konyhában heverő pohár darabkákra.
Elmagyaráztam neki, majd betessékeltem az ajtón. Kérdezni akartam miért is jött valójában, amikor Mia megjelent a medencéhez vezető ajtó mögött. Arcára nem ült ki a meglepettség, csak odasétált és megölelte a srácot.
Értetlenül álltam, fogalmam sem volt mi folyik itt. Kínomban csak forgolódtam a hajamat igazgattam és a fejemet vakartam. Amikor már tényleg nem bírtam tovább, sajnos kiszaladt a számon.
- Ti mi a francot csináltok?
Értetlenül meredtek rám, mintha mindent tudnom kéne, vagy talán csak én gondoltam másra?!
-Barátok vagyunk, mindig is azok voltunk..- mondta Jason értetlenül.
Persze, barátok, de soha nem voltak ennyire jóban, ráadásul ennyi erővel engem is köszönthetett volna így, a legjobb barátjának a húga vagyok. Na mindegy.
- Miért is jöttél tulajdonképpen? - tértem rá a lényegre.
- Ó igen. - kiáltott fel és a zsebében kezdett el turkálni. - Brett itthon van? - mutatta fel a HÁROM (!!) kosárlabdameccs jegyet.
-Elmentek, de gondolhatnád, hogy nincs itthon, ha itt lenne ő nyitott volna ajtót, nem én! - mondtam gúnyosan. - A másik pedig, hogy szemben laktok velünk! - motyogtam és ledobtam magamat a kanapéra.
- Talán jobb ha megyünk...- jelentette ki Mia.
- Igen. Szerintem is. - kiáltottam utánuk.
Dühös voltam, mert tudtam, hogy Mia nem avat be valamibe, hogy eltitkol előlem valamit.
Ajtócsapódást hallottam és egy halk köszönést, afféle "szia, majd jövök.." motyogást.
Egy darabig a tévére meredve ültem, majd elhatároztam, hogy kimegyek sétálni.
Egy csodás vasárnap este, csak én és a város. REMEK!
Nyár vége volt, augusztus 26.-a, ilyenkor az esték már hűvösek voltak, így lekaptam a bőr jackiemet az akasztóról és elindultam a hosszú utcán. Sötét volt, amint már említettem, egy csendes(ebb) utcában laktunk, nagyon hangulatos volt a lámpák halvány villogása. De komolyan! Sötét alakokat láttam, az utca egyik szélén, pontosabban, három sötét alakot. Az itt lakók közül mindenkit ismerek, és mindenki ismer engem, de ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, nem tűntek túl szimpatikusnak. Két barna hajú (igen helyes) és egy szőke fiú ácsorgott, egy kisebb kört alkotva, kezükben, egy-egy zöld üveggel, lábukkal pedig, különböző színes mintákkal dízselgő, gördeszkát támasztottak. Gondolkoztam, visszaforduljak-e, de már késő volt!
- Ejha. - füttyentett az egyik srác amikor magabiztosan elmentem előttük. Ettől ökölbe szorult a kezem!
Megálltam, majd dühösen visszafordultam feléjük. Erre nem számítottak.
- Tetszik valami srácok? - kérdeztem nevetve, széttártam a karom, aztán kikaptam a bal oldalamon álló, barna hajú fiú kezéből, a még bontatlan italt és belekortyoltam, természetesen ezután visszanyújtottam neki.
Engem mindig is jó modorra neveltek! Hangos kacagásban törtek ki mindannyian, és elismerően bólogattak
A kuszán álló, barna hajú srác visszanyújtotta felém az üveget, mondván, hogy "megérdemlem". Talán túl hamar ítélkeztem felettük, egész jó fejeknek tűnnek, de semmiképp nem akartam idegen társasággal lenni, úgyhogy elindultam visszafele. Köszönés és bármiféle habozás nélkül. Éreztem, ahogy a tekintetük engem követ, vagy csak üldözési mánia? Á' nem hiszem.
Talán nem kellet volna, beleinnom abba az üvegbe, ki tudja mi volt benne, de bizonyítani akartam. Még ha nem is ismerem őket..Igen, talán ezúttal túl 'laza' voltam. Ahelyett, hogy tovább sétáltam volna.
De nem! Nekem meg kellett mutatnom, hogy milyen 'menő' vagyok. Atya ég!
A gondolatmenetemet egy lágy, de mindig hangosabb gördülés (??) zavarta meg. Nem néztem hátra, csak mentem a célom felé. Ami ezúttal az volt, hogy végre hazaérjek. Azt a bizonyos zajt egyre és egyre hangosabban hallottam, ahogy közeledett felém. Egy mély határozott hangot hallottam, ami egyfolytában azt ismételgeti. "Várj már."
Megtorpantam és abban a pillanatban egy deszka gurult el mellettem, rajta a barna, zselézett hajú, kötött sapkás sráccal. Megállt mellettem majd barna szemeivel kezdte fürkészni a tekintetemet. Nem értettem miért
jött utánam, ha meg sem szólal, ezért gondoltam kezdeményezek. Közöltem vele a tényt, miszerint még soha nem láttam itt őket, és szeretnék többet tudni róluk. Elmondta, hogy pár napja költöztek ide, de két utcával feljebb laknak. Szomszédok, és egyben legjobb barátok. Pont mint én és Mia..! .és Jason?! Nem..az lehetetlen.
- Na és te merre laksz? - szakította meg a csendet, de mire választ adtam volna már a házunk elé értünk, úgyhogy, a válaszom csak egy biccentés
volt, amit egyből megértett. Elköszönt, azzal az indokkal, hogy várnak rá a 'spanok' és még látjuk egymást. Bementem a házba, majd feltipegtem a lépcsőn egyenesen a szobám felé vettem az irányt, és a rózsaszín birodalomba betoppanva, rávetettem magamat a laptopomra. Beültem a sarokban lévő babzsák fotelembe, az ölembe vettem az almával jelölt gépet, majd bekapcsoltam a tévémet. Nem igazán foglalkoztam vele, mi megy éppen benne, mert az internet világa egy pillanat alatt elvarázsolt. Felmentem az összes, létező közösségi oldalra, csekkoltam az ismerősnek jelöléseket, követéseket, tetszikeléseket és a többit. Ahogy elnéztem az egész osztályom online volt. A gimiben most ez a 4. évem, még 17 éves vagyok. A gimnázium, ahova járok, 5 évfolyamos, először ellenkeztem, nem akartam oda menni, de a 0.év tényleg a hasznomra vált. De visszatérve az eredeti témához, nem vagyok oda az osztályomért, csak néhány ember van akivel jól kijövök, szívesebben válogatom a barátaimat felsőbb évfolyamokból. De ha már itt tartunk, nem igazán vagyok valami barátkozós típus. Tízennégy éves korom óta senkiben nem tudok megbízni! Volt egy barátnőm és nagyon szerettem, mindenkinél jobban! Miatta hagytam cserben az összes többi barátomat, és ő a mai napig nem tudja, mennyi fájdalom ért miatta. Megint eltértem az eredeti témától! A csodába!!
Vacilláltam, nem tudtam mi lenne a helyes, engedjem be azt a srácot, akivel eddig, éppen, hogy csak pár szót váltottam az egy hónap alatt...
*Két nappal több, mint egy hónapja, hogy a mi kis családkánk, ide költözött*
- Szi..szia! - biccentettem felé, miközben halkan, sziszegve köszöntem.
A srác egyik lábáról a másikra dülöngélt és közben át-át leskelődött a bal vállam felett.
Egyértelműnek tűnt, hogy arra vár, hogy behívjam. Elég kellemetlennek volt a helyzet, éppen szólni akartam neki, hogy jöjjön be, közben beletúrtam a hajamba, de ő megelőzött és felkiáltott.
- Mik azok a szilánkok? - mutatott a konyhában heverő pohár darabkákra.
Elmagyaráztam neki, majd betessékeltem az ajtón. Kérdezni akartam miért is jött valójában, amikor Mia megjelent a medencéhez vezető ajtó mögött. Arcára nem ült ki a meglepettség, csak odasétált és megölelte a srácot.
Értetlenül álltam, fogalmam sem volt mi folyik itt. Kínomban csak forgolódtam a hajamat igazgattam és a fejemet vakartam. Amikor már tényleg nem bírtam tovább, sajnos kiszaladt a számon.
- Ti mi a francot csináltok?
Értetlenül meredtek rám, mintha mindent tudnom kéne, vagy talán csak én gondoltam másra?!
-Barátok vagyunk, mindig is azok voltunk..- mondta Jason értetlenül.
Persze, barátok, de soha nem voltak ennyire jóban, ráadásul ennyi erővel engem is köszönthetett volna így, a legjobb barátjának a húga vagyok. Na mindegy.
- Miért is jöttél tulajdonképpen? - tértem rá a lényegre.
- Ó igen. - kiáltott fel és a zsebében kezdett el turkálni. - Brett itthon van? - mutatta fel a HÁROM (!!) kosárlabdameccs jegyet.
-Elmentek, de gondolhatnád, hogy nincs itthon, ha itt lenne ő nyitott volna ajtót, nem én! - mondtam gúnyosan. - A másik pedig, hogy szemben laktok velünk! - motyogtam és ledobtam magamat a kanapéra.
- Talán jobb ha megyünk...- jelentette ki Mia.
- Igen. Szerintem is. - kiáltottam utánuk.
Dühös voltam, mert tudtam, hogy Mia nem avat be valamibe, hogy eltitkol előlem valamit.
Ajtócsapódást hallottam és egy halk köszönést, afféle "szia, majd jövök.." motyogást.
Egy darabig a tévére meredve ültem, majd elhatároztam, hogy kimegyek sétálni.
Egy csodás vasárnap este, csak én és a város. REMEK!
Nyár vége volt, augusztus 26.-a, ilyenkor az esték már hűvösek voltak, így lekaptam a bőr jackiemet az akasztóról és elindultam a hosszú utcán. Sötét volt, amint már említettem, egy csendes(ebb) utcában laktunk, nagyon hangulatos volt a lámpák halvány villogása. De komolyan! Sötét alakokat láttam, az utca egyik szélén, pontosabban, három sötét alakot. Az itt lakók közül mindenkit ismerek, és mindenki ismer engem, de ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, nem tűntek túl szimpatikusnak. Két barna hajú (igen helyes) és egy szőke fiú ácsorgott, egy kisebb kört alkotva, kezükben, egy-egy zöld üveggel, lábukkal pedig, különböző színes mintákkal dízselgő, gördeszkát támasztottak. Gondolkoztam, visszaforduljak-e, de már késő volt!
- Ejha. - füttyentett az egyik srác amikor magabiztosan elmentem előttük. Ettől ökölbe szorult a kezem!
Megálltam, majd dühösen visszafordultam feléjük. Erre nem számítottak.
- Tetszik valami srácok? - kérdeztem nevetve, széttártam a karom, aztán kikaptam a bal oldalamon álló, barna hajú fiú kezéből, a még bontatlan italt és belekortyoltam, természetesen ezután visszanyújtottam neki.
Engem mindig is jó modorra neveltek! Hangos kacagásban törtek ki mindannyian, és elismerően bólogattak
A kuszán álló, barna hajú srác visszanyújtotta felém az üveget, mondván, hogy "megérdemlem". Talán túl hamar ítélkeztem felettük, egész jó fejeknek tűnnek, de semmiképp nem akartam idegen társasággal lenni, úgyhogy elindultam visszafele. Köszönés és bármiféle habozás nélkül. Éreztem, ahogy a tekintetük engem követ, vagy csak üldözési mánia? Á' nem hiszem.
Talán nem kellet volna, beleinnom abba az üvegbe, ki tudja mi volt benne, de bizonyítani akartam. Még ha nem is ismerem őket..Igen, talán ezúttal túl 'laza' voltam. Ahelyett, hogy tovább sétáltam volna.
De nem! Nekem meg kellett mutatnom, hogy milyen 'menő' vagyok. Atya ég!
A gondolatmenetemet egy lágy, de mindig hangosabb gördülés (??) zavarta meg. Nem néztem hátra, csak mentem a célom felé. Ami ezúttal az volt, hogy végre hazaérjek. Azt a bizonyos zajt egyre és egyre hangosabban hallottam, ahogy közeledett felém. Egy mély határozott hangot hallottam, ami egyfolytában azt ismételgeti. "Várj már."
Megtorpantam és abban a pillanatban egy deszka gurult el mellettem, rajta a barna, zselézett hajú, kötött sapkás sráccal. Megállt mellettem majd barna szemeivel kezdte fürkészni a tekintetemet. Nem értettem miért
- Na és te merre laksz? - szakította meg a csendet, de mire választ adtam volna már a házunk elé értünk, úgyhogy, a válaszom csak egy biccentés
volt, amit egyből megértett. Elköszönt, azzal az indokkal, hogy várnak rá a 'spanok' és még látjuk egymást. Bementem a házba, majd feltipegtem a lépcsőn egyenesen a szobám felé vettem az irányt, és a rózsaszín birodalomba betoppanva, rávetettem magamat a laptopomra. Beültem a sarokban lévő babzsák fotelembe, az ölembe vettem az almával jelölt gépet, majd bekapcsoltam a tévémet. Nem igazán foglalkoztam vele, mi megy éppen benne, mert az internet világa egy pillanat alatt elvarázsolt. Felmentem az összes, létező közösségi oldalra, csekkoltam az ismerősnek jelöléseket, követéseket, tetszikeléseket és a többit. Ahogy elnéztem az egész osztályom online volt. A gimiben most ez a 4. évem, még 17 éves vagyok. A gimnázium, ahova járok, 5 évfolyamos, először ellenkeztem, nem akartam oda menni, de a 0.év tényleg a hasznomra vált. De visszatérve az eredeti témához, nem vagyok oda az osztályomért, csak néhány ember van akivel jól kijövök, szívesebben válogatom a barátaimat felsőbb évfolyamokból. De ha már itt tartunk, nem igazán vagyok valami barátkozós típus. Tízennégy éves korom óta senkiben nem tudok megbízni! Volt egy barátnőm és nagyon szerettem, mindenkinél jobban! Miatta hagytam cserben az összes többi barátomat, és ő a mai napig nem tudja, mennyi fájdalom ért miatta. Megint eltértem az eredeti témától! A csodába!!
2013. július 28., vasárnap
1. rész* Váratlan vendég/ek?!
Elég sok negatívumot kaptam, ami nem esett jól, de a többi '20' bátorító elnyomta az utálkozókat.
Az igazság az, hogy IGAZATOK VAN! Ahhoz, hogy jobban meggyőzzelek titeket a kitalált történetemmel, részletesebben kellett volna leírnom a prológust. Sajnálom! DE, úgy döntöttem, még is csak megírom az első részt. Nem túl izgalmas, nem túl sok minden derül ki, de arra kérlek titeket adjatok még 1 esélyt. Köszönöm!
Sajnálom, most tényleg nem vagyok formában, de nagyon szeretném ezt a blogot folytatni, és bizonyítani nektek!
Gréta.
~ Sasha szemszöge
Ez egy igazán fantasztikus estének a kezdete, se szülők, se idegesítő testvér.
Amint a családtagok kiléptek a bejárati ajtó küszöbén felpattantam az eddigi helyemről és egyenesen az ablak alatt magányosan naphosszat álló hifitorony elé tipegtem. Egy könnyed mozdulattal benyomtam az óriási bekapcsológombot, a hangerőt pedig természetesen max-ra tekertem. Kintről, a nyitott ablakon keresztül, beszűrődött a város zaja. Ugyan mi a város egy igen apró és eldugott utcácskájában laktunk, de ott is elég nagy volt a forgalom. A konyhapult mögé sétáltam és a kezembe vettem a kávéfőző mögött meghúzódó üres poharat, majd nagy lendülettel a mosogató felé fordultam. Ekkor ajtócsapódásra lettem figyelmes, aminek hatására a pohár kiesett a kezemből. Az üveg tárgy apró darabokra törött. Ijedten fordultam a hang irányába, de akkor már senkit nem láttam az ajtó környékén.
A hátam mögött lépteket hallottam, de nem mertem megfordulni, így a 'titokzatos betörőnek' sikerült befognia a szememet. Hangos sikítozásban törtem ki. A hátam mögötti személy, őrülten nevetett.
- Hé', hé'- hé'! Psszt! - csitított egy ismerős, halk hang, miközben lassan engedte le a kezét a szemem elől.
Óvatosan megfordultam, amikor megláttam ki is a 'betörő' egy kő esett le a szívemről. Egy pillanatig azt hittem, az életemnek vége, kell nekem nyitva hagyni az ajtót!
- Mia! - kiáltottam és a kanapéhoz rohantam. A színes díszpárnákat kezdtem el dobálni, a hifi távirányítója után kutatva.
*Mia a testvérem...azaz igazából a szomszédom és egyben a legjobb barátnőm, de úgy tekintek rá mintha az ikertestvérem lenne. *
Mia mókásnak találta, ezt a kis viccet, de én valahogy most egyáltalán nem voltam ilyen hangulatomban.
- Igazából már egy órája akartam átjönni, de mikor meghallottam a zenét, egyből gondoltam, hogy a szüleid nincsenek itthon. Azt hittem már meg sem hívsz a buliba. - kiabálta utánam. - De látom..a party-t Forever Alone-nak hívják.
Az arckifejezéséről nem tudtam leolvasni vajon, most mitől ilyen jókedvű, mintha készülne valamire..
- Amúgy, jó hírrel jöttem.
Sikeresen megtaláltam a keresett tárgyat és halkabbra vettem a zenét.
- Ó, igen? Mivel? - néztem rá érdeklődő tekintettel.
- Carlos új modellt keres mellém egy időre. Lisa megbetegedett. - vett elő egy poharat a szekrényből, a csap alá tartotta, amiből hideg víz folyt miután megnyitotta azt.
*Mia modellkedik. Már lassan 3 éve, meg kell hagyni, igazi modellalkat. Carlos a főnöke, a stylistja és egyben a fotósa is.*
- Ha most jól gondolom, akkor azt akarod, hogy én menjek veled, igaz? -sétáltam oda a lányhoz. Mia válasz gyanánt csak bólintott egyet, majd belekortyolt a pohárban lévő vizébe.
- Mikor lesz? - néztem rá merev tekintettel.
- Holnap. - vágta rá egyből.
- Miii? - kérdeztem elvékonyodott hanggal. - Várj, kitalálom! Az egy hét alatt senkit nem találtál és én maradtam?
- Kérleeek. - nyávogott.
~Ó, nem! Mielőtt azt gondolnátok, hogy kihasznál, lenéz.. és a többi, egyáltalán nem így van! Sokszor kihúzzuk egymást a bajból és amúgy is sokkal tartozom neki~
- Oké.- legyintettem.
- Imádlak. - ölelt át, ugrálva.
- Persze, persze. - toltam el magamtól és a kávéfőzőhöz léptem. - Kérsz?
- Már ittam. - mondta halkan sértődött hanggal. - A buli befuccsolt?
-Két személyes? - felé fordultam és meggyőzően mosolyogtam rá.
- Van oreo? Pezsgő? Eper? Nutella? - kérdezgette mire én mindenre csak bólintottam egyet. - hát akkor bulizzunk! - nevetett.
Mia kivett mindent a hűtőből, kezdve az édes csoki krémmel. Csináltunk turmixot amire Mia egy kicsit ráfintorgott. Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami, sima homlokát ezúttal sötét ráncok fedték be. Undorral kortyolt bele, hogy megkóstolja gyümölcsös alkotásunkat, tekintetében láttam, hogy bizonytalan. A hörpintés után körbe-körbe forgatta óriási, barna szemeit. Kérdően néztem rá, mire ő csak egy elégedett mosolyra húzta száját. Ezt követően kisétáltunk a medencéhez. Már sötét volt, a hold teljes kör formájában ragyogott. Kutya vonyítás hallatszott és a szél halk susogása. Mia leült a medence szélére, s a lábát belelógatta. Szótlanul ültünk egymás mellet, ez már szinte megszokott volt, tudtuk, hogy ilyenkor mindketten gondolkodunk. Bár én most csupán csak elbambultam, és nem gondoltam semmire, de pontosan tudtam, hogy a legjobb barátnőm mire gondolt... Vagy inkább kire? A néma, halálcsöndet Monty zavarta meg.
*Monty a kutyánk, két éve találtuk őt elhagyatottan egy zsákutcában. Nyüszített, éhes volt, de a szüleink nem engedték, hogy hazahozzuk. Most, mégis itt van velünk.*
Moo odajött és leült közénk a medence széléhez, majd a tiszta, kék fényű vizet kezdte el bámulni aztán felém nézett.
- Mi a baj Moo? - kérdezte Mia közben a kutya hátát simogatva.
A hálás kiskutya nekidőlt Mia oldalának és hangosan szuszogni kezdett. Elmeredtem Monty sötétbarna szemeiben és csak arra eszméltem fel, hogy csengetnek.
- Mia! - kiáltottam rémülten.
- Mi az? - kérdezett vissza.
- Ki lehet az ilyenkor? - pattantam fel és a lakás felé vettem az irányt.
Megálltam az ajtó előtt. Szöszmötölés hallatszott a túloldaláról. Elképzelni nem tudtam, ki lehet az. Nagy lendülettel kinyitottam a téglalap alakú, nyílászárót. Egy fiú állt előttem. Mély szőke haja és barna szeme volt. A meglepettségtől nem tudtam mit mondjak, nem azért mert az előttem álló személy ismeretlen volt..Nem! Pont az ellenkezője, túl jól ismertem őt. Ezalatt a pár másodperc alatt gyorsan végiggondoltam mit mondjak, egyszerre nyitottuk szólásra a szánkat, és így inkább hagytam, hagy kezdje ő.
- Hello! - intett.
Az igazság az, hogy IGAZATOK VAN! Ahhoz, hogy jobban meggyőzzelek titeket a kitalált történetemmel, részletesebben kellett volna leírnom a prológust. Sajnálom! DE, úgy döntöttem, még is csak megírom az első részt. Nem túl izgalmas, nem túl sok minden derül ki, de arra kérlek titeket adjatok még 1 esélyt. Köszönöm!
Sajnálom, most tényleg nem vagyok formában, de nagyon szeretném ezt a blogot folytatni, és bizonyítani nektek!
Gréta.
~ Sasha szemszöge
Ez egy igazán fantasztikus estének a kezdete, se szülők, se idegesítő testvér.
Amint a családtagok kiléptek a bejárati ajtó küszöbén felpattantam az eddigi helyemről és egyenesen az ablak alatt magányosan naphosszat álló hifitorony elé tipegtem. Egy könnyed mozdulattal benyomtam az óriási bekapcsológombot, a hangerőt pedig természetesen max-ra tekertem. Kintről, a nyitott ablakon keresztül, beszűrődött a város zaja. Ugyan mi a város egy igen apró és eldugott utcácskájában laktunk, de ott is elég nagy volt a forgalom. A konyhapult mögé sétáltam és a kezembe vettem a kávéfőző mögött meghúzódó üres poharat, majd nagy lendülettel a mosogató felé fordultam. Ekkor ajtócsapódásra lettem figyelmes, aminek hatására a pohár kiesett a kezemből. Az üveg tárgy apró darabokra törött. Ijedten fordultam a hang irányába, de akkor már senkit nem láttam az ajtó környékén.
A hátam mögött lépteket hallottam, de nem mertem megfordulni, így a 'titokzatos betörőnek' sikerült befognia a szememet. Hangos sikítozásban törtem ki. A hátam mögötti személy, őrülten nevetett.
- Hé', hé'- hé'! Psszt! - csitított egy ismerős, halk hang, miközben lassan engedte le a kezét a szemem elől.
Óvatosan megfordultam, amikor megláttam ki is a 'betörő' egy kő esett le a szívemről. Egy pillanatig azt hittem, az életemnek vége, kell nekem nyitva hagyni az ajtót!
- Mia! - kiáltottam és a kanapéhoz rohantam. A színes díszpárnákat kezdtem el dobálni, a hifi távirányítója után kutatva.
*Mia a testvérem...azaz igazából a szomszédom és egyben a legjobb barátnőm, de úgy tekintek rá mintha az ikertestvérem lenne. *
Mia mókásnak találta, ezt a kis viccet, de én valahogy most egyáltalán nem voltam ilyen hangulatomban.
- Igazából már egy órája akartam átjönni, de mikor meghallottam a zenét, egyből gondoltam, hogy a szüleid nincsenek itthon. Azt hittem már meg sem hívsz a buliba. - kiabálta utánam. - De látom..a party-t Forever Alone-nak hívják.
Az arckifejezéséről nem tudtam leolvasni vajon, most mitől ilyen jókedvű, mintha készülne valamire..
- Amúgy, jó hírrel jöttem.
Sikeresen megtaláltam a keresett tárgyat és halkabbra vettem a zenét.
- Ó, igen? Mivel? - néztem rá érdeklődő tekintettel.
- Carlos új modellt keres mellém egy időre. Lisa megbetegedett. - vett elő egy poharat a szekrényből, a csap alá tartotta, amiből hideg víz folyt miután megnyitotta azt.
*Mia modellkedik. Már lassan 3 éve, meg kell hagyni, igazi modellalkat. Carlos a főnöke, a stylistja és egyben a fotósa is.*
- Ha most jól gondolom, akkor azt akarod, hogy én menjek veled, igaz? -sétáltam oda a lányhoz. Mia válasz gyanánt csak bólintott egyet, majd belekortyolt a pohárban lévő vizébe.
- Mikor lesz? - néztem rá merev tekintettel.
- Holnap. - vágta rá egyből.
- Miii? - kérdeztem elvékonyodott hanggal. - Várj, kitalálom! Az egy hét alatt senkit nem találtál és én maradtam?
- Kérleeek. - nyávogott.
~Ó, nem! Mielőtt azt gondolnátok, hogy kihasznál, lenéz.. és a többi, egyáltalán nem így van! Sokszor kihúzzuk egymást a bajból és amúgy is sokkal tartozom neki~
- Oké.- legyintettem.
- Imádlak. - ölelt át, ugrálva.
- Persze, persze. - toltam el magamtól és a kávéfőzőhöz léptem. - Kérsz?
- Már ittam. - mondta halkan sértődött hanggal. - A buli befuccsolt?
-Két személyes? - felé fordultam és meggyőzően mosolyogtam rá.
- Van oreo? Pezsgő? Eper? Nutella? - kérdezgette mire én mindenre csak bólintottam egyet. - hát akkor bulizzunk! - nevetett.
Mia kivett mindent a hűtőből, kezdve az édes csoki krémmel. Csináltunk turmixot amire Mia egy kicsit ráfintorgott. Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami, sima homlokát ezúttal sötét ráncok fedték be. Undorral kortyolt bele, hogy megkóstolja gyümölcsös alkotásunkat, tekintetében láttam, hogy bizonytalan. A hörpintés után körbe-körbe forgatta óriási, barna szemeit. Kérdően néztem rá, mire ő csak egy elégedett mosolyra húzta száját. Ezt követően kisétáltunk a medencéhez. Már sötét volt, a hold teljes kör formájában ragyogott. Kutya vonyítás hallatszott és a szél halk susogása. Mia leült a medence szélére, s a lábát belelógatta. Szótlanul ültünk egymás mellet, ez már szinte megszokott volt, tudtuk, hogy ilyenkor mindketten gondolkodunk. Bár én most csupán csak elbambultam, és nem gondoltam semmire, de pontosan tudtam, hogy a legjobb barátnőm mire gondolt... Vagy inkább kire? A néma, halálcsöndet Monty zavarta meg.
*Monty a kutyánk, két éve találtuk őt elhagyatottan egy zsákutcában. Nyüszített, éhes volt, de a szüleink nem engedték, hogy hazahozzuk. Most, mégis itt van velünk.*
Moo odajött és leült közénk a medence széléhez, majd a tiszta, kék fényű vizet kezdte el bámulni aztán felém nézett.
- Mi a baj Moo? - kérdezte Mia közben a kutya hátát simogatva.
A hálás kiskutya nekidőlt Mia oldalának és hangosan szuszogni kezdett. Elmeredtem Monty sötétbarna szemeiben és csak arra eszméltem fel, hogy csengetnek.
- Mia! - kiáltottam rémülten.
- Mi az? - kérdezett vissza.
- Ki lehet az ilyenkor? - pattantam fel és a lakás felé vettem az irányt.
Megálltam az ajtó előtt. Szöszmötölés hallatszott a túloldaláról. Elképzelni nem tudtam, ki lehet az. Nagy lendülettel kinyitottam a téglalap alakú, nyílászárót. Egy fiú állt előttem. Mély szőke haja és barna szeme volt. A meglepettségtől nem tudtam mit mondjak, nem azért mert az előttem álló személy ismeretlen volt..Nem! Pont az ellenkezője, túl jól ismertem őt. Ezalatt a pár másodperc alatt gyorsan végiggondoltam mit mondjak, egyszerre nyitottuk szólásra a szánkat, és így inkább hagytam, hagy kezdje ő.
- Hello! - intett.
2013. július 11., csütörtök
Trailer!
Elkészült a Trailer! :)
Ami szerintem egyszerűen, fantasztikus lett! Checkoljátok ti is!
Púder TRAILER.
Nagyon köszönöm Roxana-nak!
Várom a véleményeiteket! :) Pipákat, kommenteket és a feliratkozásokat. :)
Hamarosan hozom az első részt! :)
xoxo. Gréta.
Ami szerintem egyszerűen, fantasztikus lett! Checkoljátok ti is!
Púder TRAILER.
Nagyon köszönöm Roxana-nak!
Várom a véleményeiteket! :) Pipákat, kommenteket és a feliratkozásokat. :)
Hamarosan hozom az első részt! :)
xoxo. Gréta.
2013. július 6., szombat
Prológus.
"A szüleim azt mondják nem vagyok átlagos lány, én csak úgy fogalmaznék: Mindenem meg van ami kell."
/Sasha Brinley/
A történet egy úgymond "luxusban élő" lányról szól. Alig tölti be a 18. életévét, máris több mindent tud meg a családjáról. Sasha soha nem volt az a beképzelt típus, de a gimiben ő a legnépszerűbb lány. Mindent megkap amire csak szüksége van, amit Brett nem vesz jó néven, vele a szülei soha nem voltak ilyen engedékenyek.
~..~
Brett szemszöge.~
- Anyaaa.. - ordított Sasha.
- Igen kicsim? - termett ott anya Sasha kívánságát lesve.
- Hoznál nekem még egy turmixot? - vetette be a húgom elbűvölő mosolyát a poharat anyu felé nyújtva.
- Persze! - kiáltott fel és sietett is konyhába.
Sasha a nappaliban a kényelmes kanapén terült el. Telefonját a kezébe tartotta ami minden másodpercben rezzent egyet.
- Minek megy a Tv, ha nem is nézed? - mordultam rá.
- Hagyj! - kiáltott közben még mindig a telefonját bámúlva. Megmarkolta a mellette lévő párnát és felém hajította. Abban a pillanatban anya termett Sasha mögött és a lány felé tartotta a turmixot.
- Nekünk nemsokára el kell mennünk! - mondta anya.
- Oké, puszi. - nyújtotta arcát, egy újabb üzenet írása közben.
- Most már abba kéne hagynod a telefonozgatást! - mordult rá anya, finoman, hogy meg ne bántsa egyetlen pici lányát. - Hívd át Miát!
- Persze, persze. Sziasztok! - motyogta és beleszürcsölt a turmixába.
- Etesd meg a kutyádat! - jegyeztem meg és közben a vállamra vettem a hátizsákomat.
- Cupp! - tette a karfára a kezét és elkezdett integetni.
Épphogy kiértünk a ház elé, hangos zene árasztotta el az egész utcát...
Várom a visszajelzéseket! :) xoxo. Gréta.
/Sasha Brinley/
A történet egy úgymond "luxusban élő" lányról szól. Alig tölti be a 18. életévét, máris több mindent tud meg a családjáról. Sasha soha nem volt az a beképzelt típus, de a gimiben ő a legnépszerűbb lány. Mindent megkap amire csak szüksége van, amit Brett nem vesz jó néven, vele a szülei soha nem voltak ilyen engedékenyek.
~..~
Brett szemszöge.~
- Anyaaa.. - ordított Sasha.
- Igen kicsim? - termett ott anya Sasha kívánságát lesve.
- Hoznál nekem még egy turmixot? - vetette be a húgom elbűvölő mosolyát a poharat anyu felé nyújtva.
- Persze! - kiáltott fel és sietett is konyhába.
Sasha a nappaliban a kényelmes kanapén terült el. Telefonját a kezébe tartotta ami minden másodpercben rezzent egyet.
- Minek megy a Tv, ha nem is nézed? - mordultam rá.
- Hagyj! - kiáltott közben még mindig a telefonját bámúlva. Megmarkolta a mellette lévő párnát és felém hajította. Abban a pillanatban anya termett Sasha mögött és a lány felé tartotta a turmixot.
- Nekünk nemsokára el kell mennünk! - mondta anya.
- Oké, puszi. - nyújtotta arcát, egy újabb üzenet írása közben.
- Most már abba kéne hagynod a telefonozgatást! - mordult rá anya, finoman, hogy meg ne bántsa egyetlen pici lányát. - Hívd át Miát!
- Persze, persze. Sziasztok! - motyogta és beleszürcsölt a turmixába.
- Etesd meg a kutyádat! - jegyeztem meg és közben a vállamra vettem a hátizsákomat.
- Cupp! - tette a karfára a kezét és elkezdett integetni.
Épphogy kiértünk a ház elé, hangos zene árasztotta el az egész utcát...
Várom a visszajelzéseket! :) xoxo. Gréta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)